„Itt hagytak minket a sz*rban” – na jó, de tényleg így beszéltek Hunyadiék?

„Hol van az apa, hol van a mi drágaságos Ulrik grófunk?” – teszik fel a kérdést a Hunyadi-sorozat első részében, mire a válasz:

Ez és számos hasonló jelenet nyelvhasználata akasztotta ki a sokmillió filmkritikus egy részét, akik nem voltak restek hangot is adni ellenérzéseiknek.

„Biztos nem hangzott el olyan a szájából, hogy megint itt hagytak minket a „sz*rban”, abban a korban ez nem volt szokás” – panaszkodott egy néző a várnai csatát megelőző Hunyadi-beszéd kapcsán; mások azt rótták fel, hogy a sorozatban nem magázódnak a szereplők. „Nem volt abban a korban jellemző a tegeződés még családon belül sem sokszor, főleg nemesi szinten” – állította valaki. S még jópáran.

Mi pedig Pomozi Péter nyelvésszel, nyelvtörténésszel jártunk utána, vajon mennyire megalapozottak a kritikák, vagyis:

A nyelv elviselhetetlen könnyűsége

Milliárdok palota-díszletre, számítógépes animációra, jelmezekre a Hunyadiéknak megfelelő környezet megalkotása kedvéért – ehhez képest valóban aprópénznek tűnhet korabeli nyelven megalkotni a Hunyadi János életét bemutató sorozat szövegkönyvét, és betanulni azt a színészeknek, vagyis, mondhatni, ezt lenne a legolcsóbb „korhűsíteni”. Mégsem éltek ezzel az eszközzel, s ez egy laikus számára is egyértelmű, amikor olyasmik hangzanak el a sorozatban, mint az inkább huszonegyedik, mint huszadik századi kiszólások: „ezt most miért kellett?”; „a húgomat hagyd ki ebből”; vagy éppen az „ez meg ki a bánat?”.

Az első kérdés, hogy egyáltalán lehetséges lett volna megalkotni a korhű nyelvi környezetet, ami iránti süt az igény a nézői hozzászólásokból. S Pomozi Péter szerint erre a válasz egyértelműen: igen.

„A tizenötödik század első harmada, vagyis amikor a cselekmény indul, az ómagyar nyelvtörténeti kor vége, már egy olyan időszak, amelyből számos nyelvemlékünk van, az első bibliafordítás, jelentős kódexirodalom, sőt a XV. század végéről már az élőnyelvhez közelálló nemesi levelek, ún. misszilisek is, tehát elvileg létre lehetne hozni nagyjából korhű nyelvi környezetet” – mondja a nyelvtörténész, aki több példát is felsorol erre. Jelesül egy délvidéki Újtestamentum-részletet a század közepéről, ami nem csak időben, de térben is közel van a korabeli Nándorfehérvárhoz – a térbeliség kérdése is fontos, hiszen standard nyelvváltozat akkoriban nem volt, a magyart is nyelvjárásokban beszélték, s ezek között voltak jókora különbségek. Például azt sem tudhatjuk, a Hunyadi-családban milyen nyelvjárásváltozato(ka)t beszéltek. Példaként álljon itt egy Hunyadi János korából származó részlet Máté evangéliumából:

Vagyis van forrásanyag mindehhez, „fáradságos nyelvtörténészi munkával”, ahogy a szakértő fogalmaz, megoldható is lett volna egy korhűnek tekinthető nyelvi rekonstrukció, szándék viszont láthatóan nem volt minderre, ami önmagában nem is baj, sőt rendben van.

S nem csak a szavak miatt, a nyelv grammatikája is jelentősen más volt ekkor, mint Pomozi rámutat: a mai egy múlt időnk helyén ekkoriban hat volt, amiből négyet az élőbeszédben is használtak: „mentem, menék, mentem volt, mentem vala, és ami inkább írásban volt lehetséges, az a megyek volt és a megyek vala”. 

Ha ez nem lenne elég, akkor ott a szókincs, amely szintén jelentősen átalakult, elsősorban a nyelvújításnak köszönhetően. „Mi egy olyan nyelvet várunk el, amiben már benne vannak a nyelvújításkorabeli szavak” – fejtegeti.

Például, amikor Cillei egy szóval jellemzi a galambóci csata végkimentelét, és az szerinte a „győzelem”, akkor az ebben a formájában szintén nyelvújításkori szóalkotás a győzödelem helyén , ahogy a „csapat”, a „bucka”, a „meder”, a „féltékeny”, a „hülye”, vagyis számos olyan szó, ami a filmben nélkülözhetetlen.

S ha már csataleírás is szóba került, íme pár sor Zay Ferenc várkapitánynak „Lándorfejírvár” 1521-es ostromáról szóló naplójából:

S ha már korhűség: a nyelvtörténész arra is rámutat, hogy a sorozatban megjelenő egyéb nyelvek – az olasz, a török, a szerb vagy éppen a német – ugyancsak mai standard verzióban van a szereplők szájába adva, holott a nemzetállami – és így nyelvstandardizáló – folyamatok csak jóval később kezdődtek meg. „A Hunyadi János korabeli rómaiak nyelvváltozata annyira különbözött például a milánóiakétól, hogy nehézkesen értették volna meg egymást, hiszen nem, hogy egységes nyelvváltozatú nemzetállamok nem voltak, hanem egyenesen városállamok léteztek” – mutat rá, hozzáfűzve, nem véletlenül volt gyakran a latin a közvetítő nyelv Európa-szerte, ami viszont a sorozatban érdekes módon ritkásan jelenik meg. 

Nem tegeződés nem volt, hanem magázódás

S végtére is elérkeztünk ide, a tegeződés-magázódás kérdésköréhez. „Amikor a magázódás ténylegesen elterjed, az a reformkor, amiben gróf Széchenyi Istvánnak is nagy szerepe volt, az „önöző” forma kifejezetten az ő hatására terjedt el, a „maga”, aminek ma már némi bántó éle is lehet, csak a tizenhetedik század elejétől kezdett elterjedni”, amikoregyes társasági körök – Habsburg-hatásra – elkezdték ezt hiányolni a magyarból, amelyben a többi uráli és altaji nyelvhez hasonlóan nem létezett ez a forma – fejti ki. Hiszen akár a népmesékhez nyúlunk vissza, akár az imákig, mindenhol a tegező forma érvényes akár a király vagy maga az Isten megszólításánál is, egyszóval ez nem jelentett tiszteletlenséget, egyszerűen csak több funkciója volt a tegező alaknak, mint ma. 

„A legmagasabb közjogi méltóságot is tegezték, csak elétették a különféle viselt címeit, rangját, hogy megadják a tiszteletet”. Vagyis: ez a része teljesen természetes és korhű a Hunyadiban, még ha a nézők egy része szerint ilyen még családon belül sem volt jellemző a nemesség körében. Ellenpéldaként Nádasdy Tamás hitvesének ezt írta 1544-ben:

További szótörténeti érdekesség, hogy például szultán korabeli megnevezése a magyar nyelvben a „császár” volt – rendkívül izgalmas, mennyi nyelvi emlékezet szorul a népmesékbe, félkrajcárral, vagy anélkül.

Vagyis összegezve mondhatjuk, hogy többé-kevésbé érthető lenne ugyan a korabeli beszélt nyelv nagy része, de igen fárasztó lenne így követni egy-egy ötvenperces részt.

Trágárságok trágárságai

ahogy Újlaki Miklós karaktere mondja a sorozatban, nem feltétlenül lenne a korhűség megsértése abban az értelemben, hogy maga a „segg” szó nem feltétlenül volt olyan trágár ebben az időszakban, mint manapság.

az uráli nyelvekkel rokon, a mari nyelvben ‘mögötte, mögöttes rész’ a jelentése”. Későbbi századainkban jöttek olyan eufemisztikus rokonértelmű szavak, amelyek vulgárisabb irányba lökték ezt a szót. – fejtegeti a nyelvtörténész, aki szerint az a kérdés, hogy az adott kontextusban ez mennyire volt indokolt, és ebben a galambóci cselszövést felelevenítő részben a szereplő szándéka gúnyolódni Cillein, ez ilyen szempontból helytállónak tűnik, még ha az adott jelenet hangulatához Pomozi szerint nem is illik.

Az, hogy ebben a jelentésben jött egy gyermekded dajkanyelvű megfelelő – kaka, kaki, satöbbi –, meg persze az orvosi nyelvből átvett egyéb kifejezések, nagyon pejoratív és trágár szó szerepébe tolták az eredetit. 2025-ben ezt ebben a kontextusban kell értelmeznünk – önmagában, hogy valaki tudja, hogy vágóhídra küldik a seregével együtt, hiszen az 5-7. részben Hunyadi kézzel-lábbal tiltakozott a hadjárat ellen, indokoltak lehetnek az erős kifejezések. Ugyanakkor a nézői kritikáknak lehet abban igazsága, hogy akkor, amikor arról beszél a főhős, hogy barátaim, a hazáért és Krisztusért küzdünk, talán nem volt ott a helye ennek a szónak – szögezi le a nyelvtörténész.

Ennél jóval gyakrabban kerül elő a sorozatban a „kurva” szó – rögtön az első részben kétszer is, amikor egyszer az uralkodót várva hangzik el, hogy „a király szokás szerint késik. Gondolom, még a kurváival van elfoglalva”, illetve amikor a királynő odaveti Zsigmondnak, hogy „a fräuleinjaimat én választom, a kurváidat te”.

„A kurva szláv, valószínűleg délszláv eredetű szó, egyébként eredetileg tyúkot jelent, de a tyúknak is van ilyen pejoratív értelme a magyarban” – mondja el Pomozi, aki egyébként ezzel együtt itt megengedő. „Itt viszont a helyzethez illik, hiszen a király és a királyné is tudja, hogy csalják egymást, ez a maró gúny ebben a társasági helyzetben ez teljesen elképzelhető”.

A „kurva” szó ráadásul – a „szar” mellett – jól dokumentáltan már az előző évszázadban is megvolt a magyar nyelvben, az egyik első káromkodás-nyelvemlékünk Nagy Lajos korából való, és így hangzik mai átiratban: „veszteg kurvanőfia sz*ros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!”. Kétségtelen, hogy ez csúnya szó volt akkor is, de megvan a stiláris ereje az adott ponton, nem beszélve arról, hogy a film képileg is tele van ezzel a témával, „kétségtelen, hogyha ehhez képest a nyelvtől várunk teljes prüdériát, az nem lesz összhangban azzal, amit a filmvásznon látunk”. 

Pomozi mindemellett úgy véli, hogy a gyakori „korhűtlenség” mellett a filmben „zseniális nyelvi megoldások” is vannak:  amikor a kis László megszökik, és feltűnik valamelyik szekértáborban, Szilágyi Erzsébet bátyja pedig megkérdezi tőle, hogy „hát te mi a keserves szűznek a könyökét keresel itt”; vagy néhány remek dialógus, például az első rész végén Cilleinek és a királynak a tömör, szinte balladisztikusan tömör párbeszéde.

S hogy hogyan hangzott volna a várnai csata előtti beszéde Hunyadinak korhű módon?

Valahogy így: 

Mindazonáltal: ez továbbra is egy szórakoztató sorozat, nem dokumentumfilm.

Amelyről egyébként amelyről hosszabb, elemző videónk csütörtökön délben lesz látható.

Nyitókép: Mandiner grafika, forrás: Fotó: Nemzeti Filmintézet